Ó Kriszti!

Hetek óta nyomom a pedált. Persze, még mindig elengedett kézzel, csukott szemmel, pedig nehezebb egyensúlyozni, és közben elfelejtettem, hogy így nem nézegethetem az utat szegélyező fákat.

Amit lehet, össze és szétkevertem, robbantottam, közben szakadtam szét százszor, majd álltam újra össze, és tanultam, tanultam, tanultam.

De túl gyors volt a tempó, és nem volt kedvem észrevenni, hogy mehetnék másfele is, és a lelkem már rég nem akar tekerni.

Ma reggel, amikor felkeltem, fáradt voltam.Nem a test, a lélek unta meg a feszítést, teljesítménykényszere már a bőrön is túlért.

És csak néztem magam elé, találgatva mi legyen, semmit nem érezve, szemlélődve, kissé riadtan, hogy megint milyen jóleső (azé annyira nem) monodrámát raktam össze.

És ekkor csengettek.

A postás jött:o))))

Drága, nagyon köszönöm az ajándékot, nem is tudom elmondani mennyi mindent kaptam és kaptam vissza a megpillantásukkor.

Az angyalkának eltörött a szárnya az úton, de én is eltörtem a sajátomat, jó hát ez így:o)

Azért holnap megragasztom. A sajátomat is:o)

És utána megfogom a kormányt.

ölellek

Edi